Dalszöveg
Belőlem valaki útra vált
Útra a jobbik részem
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen

Félre se néztem, annyi volt
Csak annyi volt, egy szót se szólt
Hirtelen elment, itt hagyott
Valaki útra vált, a jobbik részem

Belőlem valaki útra vált
És én utána néztem
Jól van hát, menjen, tűnjön el
Az én jobbik részem

Először úgy tűnt, semmi sem
Változott azzal, hogy hirtelen
Fogta magát a hűtelen
S útra vált belőlem a jobbik részem
Az én jobbik részem

Azóta járom nélküle
A végtelen világot
S valahogy mindent nélküle
Más színben látok

Hosszasan nyújtózik minden út
Valahogy nincsen semmi úgy
Minden szó mástól eltanult
Mióta útra vált a jobbik részem

Győzni sincs kedvem nélküle
Énekelni sincsen
Szórakozottan szórom el
Sok nagy régi kincsem

Talán egy nő volt, tán gyerek
Aki belőlem elveszett
Elvitte minden kedvemet
Magával hűtlen, ringyó jobbik részem
Az én jobbik részem

Arcomba vág, úgy ébredek
A fény az izzadt ágyban
Ténfergek, csavargok nélküle
Tán erre vártam

Mit se kell már itt féltenem
Tán erre vártam, ez jó nekem
Kicsusszant belőlem hirtelen
A kígyó-hűtlen, kígyó jobbik részem
Az én jobbik részem

Keshedt, vigyorgó arc tekint
Rám a rossz tükörből
Tompák a szagok, máz a szín
És a csend csörömpöl

Félre se néztem, annyi volt
Elment belőlem, itt hagyott
Magával vitte, nincs titok
Nincs titok, útra vált a jobbik részem
Nincs titok, útra vált a jobbik részem
Nincs titkom, mióta útra vált a jobbik részem

Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok
Én már nem leszek másik
Matatni szeretek, álmodok
Egész kipusztulásig

Azért van csak, mert itt hagyott
Mit is mondhatnék, nincs titok
Magával vitte itt hagyott
Valaki útra vált a jobbik részem

Az én jobbik részem

Válasz

-Ady Endre : Valaki útravált belőlünk

Schöpflin Aladárnak küldöm.


Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

Válasz