Nem kapaszkodom köteledbe,

Tíz méterrel a föld felett

Hallom mit mondasz, s értelmesen

Nem tudok kiadni egy hangot se feleletnek 

Nem mondod szükséged van rám

Mert nincs is, nem kell hogy láss!

Nem mondod azt se sajnálod,kár!

Talán megfordulok s nem is számítasz rá! 

Már túl késő mindent megélni, túl késő!

Túlhaladott az idő visszanézni, ez végső!

Adtam másik esélyt, elbuktál

Egy dobás volt de nem próbálkoztál

S nincs szükségem rád,

az ütemremint a szívnek a lüktetésre,

S ernyedten kínlódjja ritmusát. 

A tűz vörösével szerettelek

De most kékre váltva elvetélt érzelem

hideg rideg minden bennünk, dermedten 

Már túl késő és értelmetlen

Már nem kapaszkodom köteledbe, 

A trapéz szemfényvesztője ,elengedlek,

Tíz arasznyival a föld felett.. 

2010. június 29., kedd, 00:29

Magányom álmaival festettelek
kínokból szőtt piszkos vásznakra,
szédülten keverve furcsa színeket,
szemed a hazug mosoly csaló barnájára,
hajad kócos vörösre borzoltam
béna kezem merev ujjaival,
büszke melled mohón simítottam
soha hozzád nem érő mozdulattal,
öled tüzére szürke hamut szórtam
önző, öntelt irigy lélekkel,
combod feszítettem állat módjára
és Te sikoltva, vértől rémülten
szültél érte pokoli gyűlöletet,
aztán a részegen tántorgó képzelet
szaggatta szét a köldökzsinórt
mi a vak-véletlen játékaként
egy pillanatra összefűzött veled.

Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

A fiú vagyok
kit szentlélek nemzett emberré,
elnyerve a halandóságot,
megtapasztalva a földi lét
örömét és keservét.

A fiú vagyok,
anyától született gyermek,
kinek joga ismerni
a tér korlátait,
ki létezését az idővel mérheti
és tudja, hogy élete véges,
s hiszi, hogy lelke örök.

A fiú vagyok, tudom,
emberként meghalok,
s ha szólít majd,
talán Isten is megbocsát.

Kiben bízol, ha néha eltévedsz?

Kiben bízol, ha magadban sem?

Egyedül magadba révedsz,

hisz nincs melleted senki sem!

Vár egy út, mely nyitva áll előtted!

Vár egy út, mely utat mutat!

Nézz az út végére, nézd mi van előtted!

Nézz az út végére, lásd meg a kiutat!

Elveszett érzelmek, elmúlt értelmek.

Miért él az ember, ha nem az életnek?

Feledett hála, eltűnt szeretet!

Ki mondta utoljára, szeretlek!

Megcsalt a sors, megcsalt az élet!

Most magadnak kell tovább lépned!

Az ember magának választ barátot!

Sokszor visszakapod, ezt a pillanatot!

Neked kell adnod, hogy elfogadjon téged!

neked kell adnod, hogy örüljön véled!

A szeretet nem kér viszonzást, önzetlen!

A szeretet veled van, közvetlen!

Nyúsd ki karod hát érte!

Ne adj, csak fogadd örökbe!

Fuss, rohanj,
át a tűzön,
lángok nyúlnak utánad,
szoknya lebben,
röpülj,
kacagj gyöngyként,
szállj a fénnyel,
elhamvad a parázs,
füst száll az égre,
röpülsz a végtelenbe,
elrejt a májusi éjszaka.

 
Ma éjjel csillagtalan égben jeges szél süvít,
mocskos sikátorban botladozom, rémálom
ölel magához, a halál-madár gúnyosan rám visít,
s halált lehel a föld is, a szemétben találom
magam - rám untak - odavetettek, betakartak
néhány rongyos emlékkel, leköptek gúnnyal,
felejtéssel, lelkemből minden jót elloptak,
körömcipő tapos még élő szívembe akarattal,
s bámulom a felettem ringó telt combokat,
a gyönyör forrását, s a döbbenet telepszik rám,
a hús lefoszlik csontodról, szétesik szép tested,
álcád lehullik arcodról és nem marad más, csupán
csak csillag szemedből kimászó millió kis féreg.