A fiú vagyok
kit szentlélek nemzett emberré,
elnyerve a halandóságot,
megtapasztalva a földi lét
örömét és keservét.

A fiú vagyok,
anyától született gyermek,
kinek joga ismerni
a tér korlátait,
ki létezését az idővel mérheti
és tudja, hogy élete véges,
s hiszi, hogy lelke örök.

A fiú vagyok, tudom,
emberként meghalok,
s ha szólít majd,
talán Isten is megbocsát.

Kiben bízol, ha néha eltévedsz?

Kiben bízol, ha magadban sem?

Egyedül magadba révedsz,

hisz nincs melleted senki sem!

Vár egy út, mely nyitva áll előtted!

Vár egy út, mely utat mutat!

Nézz az út végére, nézd mi van előtted!

Nézz az út végére, lásd meg a kiutat!

Elveszett érzelmek, elmúlt értelmek.

Miért él az ember, ha nem az életnek?

Feledett hála, eltűnt szeretet!

Ki mondta utoljára, szeretlek!

Megcsalt a sors, megcsalt az élet!

Most magadnak kell tovább lépned!

Az ember magának választ barátot!

Sokszor visszakapod, ezt a pillanatot!

Neked kell adnod, hogy elfogadjon téged!

neked kell adnod, hogy örüljön véled!

A szeretet nem kér viszonzást, önzetlen!

A szeretet veled van, közvetlen!

Nyúsd ki karod hát érte!

Ne adj, csak fogadd örökbe!

Fuss, rohanj,
át a tűzön,
lángok nyúlnak utánad,
szoknya lebben,
röpülj,
kacagj gyöngyként,
szállj a fénnyel,
elhamvad a parázs,
füst száll az égre,
röpülsz a végtelenbe,
elrejt a májusi éjszaka.

 
Ma éjjel csillagtalan égben jeges szél süvít,
mocskos sikátorban botladozom, rémálom
ölel magához, a halál-madár gúnyosan rám visít,
s halált lehel a föld is, a szemétben találom
magam - rám untak - odavetettek, betakartak
néhány rongyos emlékkel, leköptek gúnnyal,
felejtéssel, lelkemből minden jót elloptak,
körömcipő tapos még élő szívembe akarattal,
s bámulom a felettem ringó telt combokat,
a gyönyör forrását, s a döbbenet telepszik rám,
a hús lefoszlik csontodról, szétesik szép tested,
álcád lehullik arcodról és nem marad más, csupán
csak csillag szemedből kimászó millió kis féreg.

Időmbe morzsolod a perceket,
mosollyal űzöd el az emlékeket,
önmagad adod,
holnapot várod,
kezed nyújtod kezembe,
s csak engem kérsz cserébe,
ölelésed megállítja a futó pillanatot.

Hajnal van, minden ébred,

csak a suttogásokat hallod!

Fák leveleit, apró állatok neszeit,

csak a suttogásokat hallod!

Ébred a természet, ébredsz te is,

csak a suttogásokat hallod!

Reggelre minden ébred, a fák, az emberek,

s már nem a suttogásokat hallod!

A város is felébred, a gépek, az autók,

s már nem a suttogásokat hallod!

A nyüzsgés, a forgalom,

s már a madarak suttogását hallod!

Minden zakatol, kattog

a város zaja, már sikolyok!

Elveszel a rengetegben,

s a fergetegben, csak sikolyok!

Elmondanám, mi fáj nagyon,

de szavakkal, el nem mondhatom!

Te látod bennem, az embert,

kit bántottak, és szólni nem mert!

Más, szállt értem harcba,

helyettem, harcom ő vívta!

Megköszönném, ha tudnám,

ajkam néma, nem szólhat szám!

Te tudod, a titkom,

s halgatsz, ha mondom!

Mikor, mindenki elhagyott,

ölelő karod, megfogott!

Oly erővel tartottál,

szavak nélül bíztattál!

Hogy elengedj, nem kérem,

mert tiéd lett a szívem!

Ki itt élsz, halj meg bátran!

Légy bárhol e nagy világban!

Szíved nemes, ha hazád a cél!

Küzdj, s ember légy!!

Ki megért, veled tart!

Ki nem, elbukik majd!

Légy  büszke önmagadra!

Hazád nevelt e jó szóra!

Sokfelé járhatsz,

sok mindent láthatsz!

De hazádnak hátat

nem fordíthatsz!

Én Istenem.

Öröklétbe alkottalak.
Imákat találtam ki,
hogy áldjalak és kiutat találjak
semmi létem gyötrelmeiből,
ebből az elmúlás-félelemből.

Én alkottalak,
s ha kell kiradírozlak a tudat-világból.
Megtehetem,
mert létezem,
valóság vagyok, emberként meghalok.

A mennyeknek országát
ne add nekem,
nem kérek föloldozást,
nem kell a kegyelem.
Én Istenem.

Ma haltam meg, vagy tegnap?

Talán már nem is élve születtem
és csak mint egy evolúciós termékkel
a biológia tett-vett velem,
kényére-kedvére,
remélve,
hogy nem lázadok
és szerepem betöltve
szépen, csendben kipusztulok?
 
TE léteztél

vagy csak magamnak
üres óráimban megálmodtalak?
 
ÉN léteztem neked,

vagy mint egy futó gondolat
veled voltam éhes magányodban
és mert fáradt vagy tovább álmodni
hát a szemétkosárban
végzem
mint egy összegyűrt papírdarab?

Megértél már, egy pár évet.

Hajad is már őszbe érett.

Fél évszázad, elmult feletted!

Könnyed, sosem ejtetted!

Volt részed, roszban bőven.

Jóban is legyen, ezen esztendőben!

Ne szűkölködj a bodogságban!

Találd meg azt, a családodban!

Higgyél, az úr hatalmában!

Helyre hoz ő, a nagy bánatban!

Támogat családod, barátod!

Én is mindem jót, kívánok!

Szeretettel adom, ezt a pár gondolatot.

Remélem, szívesen fogadod!

Kívánok most, sok boldogságot,

hosszú éveket!

Tudom, a világ szép, de nekem szomorú.

Nem jut más, csak bu!

Míg az emberek vidámak,oly jó nekünk hiszed?

Hogy nekem is jut, nem hiszed!

Csöpp kis mosoly, mely arcodra kiül,

szemembe könny vegyül!

Kérded, mi ez, s nem válaszolhatok!

Maradjon ez, örök titok!

Tudom, a világ szép lehet még nekem!

Ha te, szebbé teszed velem!

Elfordulsz tőlem, nem felelsz?

Hisz íly szomorú terhet, te nem cipelsz!

Várnék én is valakit,

ki velem, örökre marad itt!

De az nem te leszel!

Felnőtt fejjel fogtam fel, mit mondtál,

mit gyerekként, nekem megmutattál!

Felkészítettél egy kisleányt, a jövőre,

mi legyen majd, később belőle!

Most tudom mi az, amit akartál,

emberré, anyává válni tanítottál!

Türelmes voltál, nem kiabáltál vélem,

ha valamit, mégis elvétettem!

Kiálltál mellettem, jóban-roszban,

ahogy egy anya teszi, a gondban!

Elláttál tanácsokkal, jóval bőven,

s tudtad, megfogadom én azt éppen!

Most az én fejem is őszül, beláttam,

sok mindent, másként csinálnék e világban!